– A Babeş–Bolyai Tudományegyetemen végeztél történészként. Honnan ered ez a történelem iránti szereteted?
– Kezdetben az volt az elképzelésem, hogy történelemtanár leszek, lévén, hogy az általános iskolában volt egy olyan tanárom, aki nagyon megszerettette velem a tantárgyát, és azt gondoltam, hogy ha tanár lennék, akkor én is ilyen szeretnék lenni. Így aztán már gimnáziumba is a társadalomtudományok szakra mentem, ahol a történelem volt a fő tantárgy.
Még ott is úgy gondoltam, hogy történelemszakos tanár szeretnék lenni, ezért el is végeztem a pedagógiaképzés mind a két modulját, de aztán végül inkább a kutatás iránt kezdtem el nagyobb érdeklődést mutatni, minek eredményeképpen itt kötöttem ki, a múzeumban.
– Volt olyan inspirációd a családban, aki erre a pályára terelt téged?
– Nálunk a családban mindenki nagyon szereti a történelmet. Különösen a legnagyobb nővérem érdeklődött eziránt. Volt egy olyan időszaka, amikor ő is történelmet szeretett volna tanulni, de aztán végül közgazdaságtanra ment. Viszont mindennapi téma volt nálunk az egyes történelmi korszakok vitatása és nem ellenezték azt, hogy én ezt a pályát válasszam magamnak. A pedagógia részéről vélekedtünk egy kicsit másképp a szüleimmel, ők úgy gondolták, hogy a tanítás nem igazán illik a személyiségemhez, de ettől eltekintve támogatóak voltak irányomba.
– És akkor végülis talán az ő hatásukra, talán magadtól, de úgy döntöttél, lemondasz a tanári pályáról. Ez mikor történt pontosan?
– Az egyetem alatt döntöttem így, ez annak is köszönhető, hogy a tanáraim felfedezték bennem azokat a képességeket, amelyek alapján kiváló kutató válhatna belőlem. Ebből kifolyólag már egyetemista koromban dolgoztam kutatásban, de nagyban hozzájárult ehhez a döntésemhez az is, amikor harmadéves koromban pedagógiavizsga gyanánt elmentem tanítani. Ezután úgy éreztem, lehet, hogy nincs annyi türelmem a diákokhoz, mint az egyéni kutatáshoz, ahol lehetőségem nyílik kicsit mélyebben elmerülni a témában.
– Volt-e olyan történelmi személy, illetve esemény vagy hely, ami közrejátszott abban, hogy kutatni akarj?
– Megint csak Csíkszentdomokoson, a Márton Áron Általános Iskolában tanító pedagógusomra, Péter Lászlóra tudok visszautalni. Magyarázó készségének köszönhetően egyes történelmi korszakok nagyon magukkal ragadtak. Ő az a fajta tanár volt, aki felírt két mondatot a táblára, ebből egy évszám volt és kb. öt kulcsfogalom.
Ezek közül talán kiemelném az egyiptomiakról vagy a római korszakról szóló óráit, számomra ezek maradtak meg leginkább.
– Hogyan jutottál el a felismerésig, hogy neked akár egy intézmény elvezetése sem okozhatna gondot? Egyáltalán vezető egyéniségnek tartod-e magad, vagy miből gondoltad, hogy ezt te szeretni fogod?
– Ez egy érdekes történet, mert rólam azt is kell tudni, hogy én egészen hetedikes koromig minden alkalommal, amikor szóbeli feleltetésben részesültem, elsírtam magam. Nem azért, mert nem tudtam az anyagot, hanem mert lámpalázam volt, úgy éreztem, rám terelődik a figyelem. Szóval sem én, sem a családom nem gondolta volna, hogy majd tömegek előtt mondok beszédeket. A gimiben beléptem egy színjátszó körbe, ahol kezdetben kisebb szerepeket vállaltam, majd a színpadi lét kinevelte belőlem ezt a fajta idegességet. Egyébként elég határozott személyiség vagyok, a családom szerint pedig, ha valamit el akarok érni, akkor addig dolgozok érte, amíg elérem. Adódott számomra ez a vezetői lehetőség, és én megpróbáltam.
– Gondolom, nem volt könnyű mindezt elérni. Kíváncsi lennék, milyen harcokat kellett megvívnod amíg elérted ezt a célod? Érezteted-e azt, hogy nőként nehezebb dolgod volt?
– Megbízatásom elején azt gondoltam, hogy egy női vezetőnek ugyanazok a kihívásai, ugyanazok az elvárások játszanak benne szerepet, mint egy férfi vezetőnek. Ez továbbra is így gondolom, de árnyalja a képet, hogy úgy tapasztaltam, hogy nőként rengeteg nehézséggel szembesülök. A múzeumigazgatói szféra többnyire férfiakból áll. Nagyon nyitott emberek, de egy nő nem úgy tud kapcsolatot építeni, illetve teremteni egy férfias közösségben, mint maguk a férfiak.
Nem tudják, hogyan is beszéljenek velem adott helyzetben, vagy hogy hogyan köszöntsenek, fogjanak-e velem kezet vagy sem. Ettől eltekintve nem gondolom, hogy meg lennék különböztetve.
– Neked esetleg vannak-e elvárásaid saját magaddal szemben, és ha igen, mik azok? Hogyan tudod őket teljesíteni?
– Nagyon sok elvárásom van magammal szemben, ilyen pl. a folyamatos fejlődés mind emberileg, mind vezetőként. Folyamatosan fejlesztem a kollégákkal és a többi intézményvezetővel való kapcsolatomat. Szeretném azt is elérni, hogy egy kicsit még nyitottabb legyek különböző témákra, amik megtalálnak engem vezetőként. A tudásomat is szeretném fejleszteni, talán számomra ez a legfontosabb. Ez azt jelenti, hogy a kutatói énemet sem szeretném teljesen feladni, ami eddig sikerült is, igyekszem minden évben legalább egy publikációt létrehozni, kiadni.
– Milyen témában mozognak ezek a publikációk?
– Az erdélyi fejedelemség korából doktoráltam, ez a korszak jelenti az én kutatási területemet, ezen belül pedig a csíkszéki székelység 16–17. századi korszakát. Mielőtt igazgató lettem, volt egy kutatói pályázatunk a Genius program keretén belül, és az egyik kollégámmal 17. századi alcsíki peres jegyzőkönyveket kellett átírnunk, szeretném, ha a közeljövőben erről egy könyv is születne.
– Milyen fontos tapasztalatokat gyűjtöttél a munkád során, amik hozzájárultak az intézmény vezetéséhez?
– Szerintem minden nap ér valami olyan dolog vagy impulzus, ami alapján újraértékelem a kapcsolatlétesítési stratégiámat.
– Válaszod arra enged következtetni, hogy folyamatosan fejlődik a múzeum is. Hogyan látod a jövőjét mondjuk öt-tíz év múlva? Szeretnél továbbra is vezetőként megjelenni ebben a jövőképben?
– Ugye mi viszonylag kis múzeum vagyunk, velem együtt 24 fő dolgozik itt. Nagyon szeretném, ha az itt dolgozók száma megnövekedne, mert jelenleg nem tudunk minden feladatot ellátni maximálisan. Hosszú távon ezt szeretném, ha megvalósulna. Ugyanakkor rendelkezünk egy hatalmas térrel a múzeum mögött, a várossal közösen erre már megvannak a terveink arról, hogy épüljön újra itt a 18. századi erődítményrendszer. Ezt szeretnénk visszaépíteni pont azért, hogy nyerjünk raktárhelységeket, restaurátori laborokat és a műtárgyak fertőtlenítésére szolgáló helyet. A múzeum rendelkezik egy skanzennel is a hátsó kertben, amit szintén szeretnénk újragondolni, felújítani és látogathatóvá tenni. Továbbra is
hogy évente legalább kétszer olyan kiállításokat is szervezhessünk, ami az idelátogatók számára releváns lehet, olyan történelmi, művészeti periódusokat életre hívni, ami az itt élők számára kevésbé ismert.
– Ha egy fiatal pályakezdő múzeumi közegben szeretne elhelyezkedni, mit tanácsolnál neki? Miből van esetleg hiány a munkaerőpiacon?
– A fiatal szakembereknek nagyon jó lenne, ha elvégeznék a restaurátorképzést, mert jelenleg nincsen restaurátori munkára szakosodott fiatal szakértő, és bár a múzeumnak jelenleg nincsen szabad restaurátori pozíciója, de ha lenne, sem tudnánk, akit alkalmazni. Országos szinten nagy a hiány a restaurátorokból. Sok mindenre lehet szakosodni, papír-, bőr-, fém-, festmény- illetve kerámia restaurátor is létezik.
Úgyhogy a jövő nemzedékének azt tudom tanácsolni, hogyha érdeklik ezek a szakterületek, akkor mindenképpen mélyüljenek el ezekben minél jobban.
– Van motivációd a munkádban? Mi az, ami a legjobban mozgatni tud?
– Ami a legjobban motivál, az, hogyha van elvégzendő feladat. Nem szeretek unatkozni, és attól töltődöm fel, ha pörgősek a napjaim. Ha van egy kiállítási vagy kutatási projekt, amin dolgozunk, és annak látom a végeredményét, illetve azt, hogy ezt a kívülállók is értékelik, akkor az nagyon nagy motiváció tud lenni a számomra.
– Ahogy hallom, folyamatosan készül valami, vagy kutatás, vagy kiállítás, amikkel rengeteg tennivaló akad. Hogyan fér ez össze a mindennapi otthoni teendőiddel, a családdal? Van rá példa, hogy otthon is dolgoznod kell?
– Nagyon sokszor megtörténik, hogy itt nem sikerül befejeznem a munkámat, emiatt haza kell vinnem magammal, és otthon befejeznem, de nagyon sok esetben az is előfordul, hogy különböző problémákkal keresnek meg telefonon, amit szintén munkaidőn kívül, otthonról kell megoldanom.
– Mindezek mellett még milyen feladatokkal jár a munkád, illetve mit tartasz ezek közül a legnagyobb kihívásnak?
– Nagyon sok része van a munkámnak, van az adminisztrációs része, amiben segítséget kapok az adminisztrációért felelős kollégáimtól, mert történészként és kutatóként kicsit távolabb áll tőlem ez. A kollégákkal való kapcsolattartás és a velük való közös munka is egy kihívás amiatt, mert mindenki egyénileg dolgozik egy külön irodában, ami lényegesen megnehezíti a csapatmunkát. Nehéz összerázni a társaságot. Tehát
Ami a szakmai részét illeti, abban sokkal magabiztosabb vagyok, otthon érzem magam benne.
– Van-e olyan projekt, amire különösen vágysz és szeretnél megvalósítani a már említett terveken kívül?
– Rengeteg tervünk van, már öt évre előre megvannak az időszakos kiállítások tervei, emellett szeretnénk az állandó kiállításainkat is megújítani, teljesen újakat is létrehozni. A múzeum 2030-ban száz éves lesz, ennek örömére tervezünk egy egyéves ünnepi sorozatot. Ezek kivitelezése elsősorban költségvetésfüggő, de reméljük, hogy ezeket sikeresen meg tudjuk valósítani. Olyan kiállítás is lesz, amire különösen vágyok. Elfogult vagyok a saját korszakom iránt,
Ekkor lesz a mohácsi csatának az 500. évfordulója, mi pedig ezzel szeretnénk erre emlékezni.
– Mi az, amit szeretnél, ha megjegyeznének az emberek a tapasztalataidból?
– Minden munkának megvannak a saját kihívásai, illetve nehézségei, és talán azt érdemes szem előtt tartani, hogy addig amíg van egy rész, ami boldoggá teszi benne az embert, addig érdemes csinálni. De amikor ez az öröm elvész, vagy úgy érzi, már nem okoz örömet, akkor azt abba kell hagyni. Úgy érzem, hogy nekem jelenleg még örömet okoz ez a státusz, egyelőre a feltöltő napjaim visznek előre, de amikor ez már nem fog feltölteni többé, akkor már én sem leszek vezető többé.
A cikk először lapcsaládunk hetilapjában, a Heti Hírmondóban jelent meg 2024. november 1-jén.
Balló Noémi