A második világháború utolsó évében történtekről a kommunista rendszerben nem szabadott nyíltan beszélni, az 1989-es változások után azonban Csíkszentdomokoson minden évben megemlékezést tartanak a tragédia helyszínén.
A történészek szerint a második világháború után visszarendezkedő román hatalmat képviselő Maniu-gárdisták súlyos atrocitásokat követtek el, főleg Szárazajtán és Csíkszentdomokoson. 1944 őszén kb. 200 személyből álló „voluntár” jelent meg Székelyföldön Olteanu Gavril vezetésével, karjukon piros-sárga-kék szalagot viseltek.
Csíkszentdomokosra október 7-én, szombaton érkeztek, zenebonával, muzsikaszóval, lovas szekereken szállítva a felcsíki falvakból összerabolt holmit.
Az eredetileg román önkéntes félkatonai szervezet tagjai partizánvadászat és az elrejtett fegyverek összegyűjtése céljával indultak Csíkországba, de valódi indokuk a magyar lakosság megfélemlítése és az 1940–1944 közötti „kicsi magyar világ” miatti bosszúállás volt.
Csíkszentdomokoson megfélemlítették a lakosságot, átkutattak minden portát, kifosztottak sok családot. Ahol magyar katonai felszerelést kaptak – elég volt egy teherautó belső gumija vagy egy fából készült leventepuska –, összeszedték a felelősöket, és elhurcolták őket kortól és nemtől függetlenül.
A bűnösnek vélt 11 személyt másnap, október 8-án, vasárnap beterelték a temető melletti Gábor-kertbe, ahol a gárdisták vezetője, Olteanu Gavril halálra ítélte őket és sortűzzel kivégeztette az ártatlan embereket.
A kényszerrel összeterelt nézők közül néhányat arra kényszerítettek, hogy egy sekély sírt ássanak, amelyben alig fért el a 11 holttest.
A második világégés után a román hatalom szerette volna eltüntetni a gaztett bizonyítékait, javasolták a kivégzettek külön, a családi sírboltokba történő újratemetését, ám a hozzátartozók úgy döntöttek, hogy a mártírok maradjanak a kivégzés helyén. A kommunizmusban még halottak napján is tilos volt a megemlékezés.
Ferenczes István költő Székely apokalipszis címmel dokumentumriportokat tartalmazó kötetet írt az eseményekről, ő mesélte, hogy az 1970-es években a Csíkszentdomokoson szolgáló Márton Mózes esperes nem hagyta veszni az elhunytak emlékét, az áldozatok családtagjaival együtt egy vaskeresztet és kerítést állíttatott a közös sírra, melyre ráírták a kivégzés dátumát és a meggyilkoltak nevét.
A tragikus esemény 50. évfordulóján, 1994-ben a kert melletti dombra egy új, csonka keresztes emlékmű került, egy mementó, örök jeléül az áldozatok emlékének.
Idén az előző évekhez hasonlóan zajlott a megemlékezés, délután a Gábor-kerti emlékműhöz vonultak a megemlékezők – akik között ezúttal is ott voltak a helyi iskolások –, ahol gyászszertartás zajlott, majd elhelyezték a kegyelet koszorúit.
A megemlékezők onnan a csíkszentdomokosi plébániatemplomba vonultak, ahol Forró Csaba Roland lelkész celebrálta a gyászmisét. Az akkori atrocitásokat gyermekként átélők közül már senki sem él, az utókor azonban nem felejt, a gyászmisére mindenki fekete ruhában érkezett.
Szomorú emlékhely a Csíkszentdomokoshoz tartozó Pásztorbükk. 1599. november 3-án itt gyilkolták meg a Báthori András (egyes források szerint Endre) erdélyi fejedelmet, bíborost, aki a Nagyszeben melletti sellenberki vesztes csatát követően Lengyelország felé menekült. A gyilkosságot Nagy Kristály András és Ördög Balázs követte el, akik a fejedelem fejét Gyulafehérvárra, Mihály vajda elé vitték. A hír hallatán VII. Kelemen pápa átokkal sújtotta Csíkszentdomokost és Felcsíkot, száznapos böjtöt rendelt el a bíboros-fejedelem meggyilkolásáért.
Pásztorbükk vezeklő búcsújáró hellyé vált, a gyilkosság helyét emlékhelyet kereszt jelöli, amelyet 1816-ban állítottak. Ugyanott, 2012-ben kápolnát építettek a szentdomokosiak. Bár november 3-án ölték meg a fejedelmet, Felcsík népe minden október második vasárnapján emlékezik meg a szomorú eseményről. Pásztorbükk a Balánbányára vezető útról jobbra letérve, a Szabó-patak völgyén közelíthető meg. Az idei vezeklésre és búcsúra vasárnap, október 13-án kerül sor, a szentmise 13 órakor kezdődik.
