Gyermekéveit a kézdiszéki Dálnokban töltötte, de csak négy osztályt tudott elvégezni, mert édesanyja meghalt, és Elvira tizenöt éves fejjel az alkoholista apjához került Kovásznára, aki csak lopni tanította, veréssel nyomatékosítva.
Három krumplival a zsebében szökött meg otthonról, és állt kenyérbe a sepsiszentgyörgyi textilgyárban, tizenhat éves fejjel ment férjhez egy katonatiszthez.
Ettől sanyarú élete jobbulását remélte, de nem jött be, ugyanis az 1956-os eseményekkor Temesvárra vezényelt férje „lecserélte” őt egy gazdag családból származó szász lányra.
Amint azt a Székely Kalendáriumnak 12 évvel ezelőtt adott életinterjújában elmesélte, akkor úgy érezte, önkezével kell véget vetnie kálváriájának.
– idézte fel akkor élete sorfordító mozzanatát.
A második, orosz nemzetiségű, repülőgép-tervező mérnöki végzettséggel bíró férjéhez sem volt szerencséje, mert bár képes volt őt követni a Szovjetunióba, kilenc hónappal az egybekelésük után elhunyt. Ráadásul addig még intim testi kapcsolatot sem kezdeményezett fiatal feleségével, aminek oka csak halálakor derült ki: a háború során a fél mellkasát szétroncsolta egy találat. Egy ideig még az anyósáéknál maradt, miközben továbbra is szövőgyárban dolgozott, három műszakban. Ezzel párhuzamosan
egy háborúsnővér-képző tanfolyamot is elvégzett, tisztek feleségeinek készített ruhákat, és négy év alatt meg tudott spórolni annyi pénzt, hogy Temesváron lakást vásárolhasson magának, és hazaköltözhessen.
A harmadik – és egyben utolsó – férje is katonatiszt volt, akinek hiába szült fiúgyermeket, Valentint, mégis más nőre vetette a szemét. Elvira akkor érezte úgy, végképp elege van a férfiakból, és többé nem engedi bekötni a fejét. Pedig
később egy dúsgazdag orosz herceg is megkérte a kezét, miután a felesége, akit addig ápolt, meghalt, majd a kuvaiti király testvérét is kikosarazta; igaz, utóbbi akkor már meglehetősen idős volt, és azt szerette volna, ha tizedik feleségként a többieket igazgatja.
„Ha elfogadom az ajánlatot, kaptam volna egy külön palotát, és megölt volna az unalom egy rakás szolgáló társaságában” – indokolta döntését.
Miután a harmadik házassága is zátonyra futott, Elvira úgy döntött, gyereke jövőjének biztosítása érekében elhagyja az országot, és Nyugaton próbál szerencsét. „Amikor elmenekültem az otthonomból, nehéz idők jártak, a hidegháború miatt nagyon kockázatos volt Nyugatra szökni.
– mesélte.
Útja előbb Budapestre, majd Triestbe vezetett, ahol hiába kért menedékjogot,
katonatiszt férje folytán az olasz hatóságok kémnek nézték, és folyamatosan zaklatták, pedig nővérként igyekezett saját lábra állni.
Ezért aztán fél év múlva innen is menekülni kényszerült, és az Alpokon majdhogynem átgyalogolva vergődött át a kisfiával együtt az olasz-francia határ túloldalára.
A Párizs felé tartó vonaton eszméletét veszítette, egy kórházba ébredt fel, közben gyerekét intézetbe tették. Egy ideig szolgálóként tengődött, vécét takarított, állomásokon aludt, mígnem egyik alkalommal egy lokálból orosz dallamokat hallott kiszűrődni.
– mesélte.
Később felvették egy magánklinikára, így napközben műtős nővérként dolgozott, esetenként kabaréban énekelt, a nevét Elvire Gozinra változtatta.
Revüénekesként a világ számos országába, így egy alkalommal Ausztráliába is eljutott – onnan hazafelé tartva került a kezébe a brit királyi ház hirdetése, miszerint nővért keresnek Wallis Simpson, Windsor hercegnője mellé.
Ő volt az a korábban kétszer elvált amerikai nő, aki miatt VII. Eduárd még a trónról is lemondott, csakhogy feleségül vehesse.
Elvira 1976-tól tíz éven át, annak haláláig szolgált a hercegnő mellett. Mint később kiderült,
a mai Windsor-uralkodóház egyik ősanyjaként számon tartott Rhédey Klaudia erdélyi származása okán esett rá a választásuk a 160 jelentkező közül…
Az itteni helytállása később jó ajánlólevélnek bizonyult az arab világban, de
Latin-Amerikában, Spanyolországban, az Egyesült Államokban is megfordult, élete során hét nyelvet sajátítva el.
Szülőföldjére már korábban, 1976-ban hazalátogatott 15 éves fiával, akkor már francia állampolgárként, hogy a nagyapját még élve láthassa. Visszautazáskor egy kiló szülőföldet, egy takarót a nagymama ágyáról és egy üveg kovásznai borvizet vitt magával…
Közben egy súlyos gerincműtéten is átesett, aminek következtében rövid ideig halottként szerepelt. „Ma is megvan erről az orvosi papírom.
– idézte fel a nem mindennapi emléket.
Az 1989. decemberi fordulat után újra itthon találjuk, segélyszállítmányt hoz, ápolói tapasztalatával igyekszik segíteni, Kuvaitban segélykoncertet szervez honfitársai javára.
2007-ben, kilencévi Szaúd-Arábiában teljesített szolgálat után döntött úgy, hogy véglegesen Kovásznára költözik, immáron nyugdíjasként.
Nehezen találta helyét, a beilleszkedése sem úgy sikerült, ahogyan tervezte, ezért sokáig azt fontolgatta, hogy kiköltözik Párizsba, 2010-ben balesetben elhunyt fia családjához. Aztán mégis maradt: rájött, hogy
a sorsa segíteni ott, ahol szükség van rá.
Karitatív tevékenységét – többek között 10 ezer euróval támogatta az egyik legismertebb helyi borvízforrás rendbetételét – Kovászna városa díszpolgári cím odaítélésével honorálta. Most pedig 100 ezer eurós adományt tett az épülő wellness-központ javára.
A 85. életévében járó hölgy életútját Gyila Sándor foglalta össze A titokzatos kovásznai asszony. Gocz Elvira mesél című, a Hármas Alapítvány kiadásában 2013-ban megjelent, 475 oldalas, több mint 50 fotóval illusztrált kötetben.
