Szúnyogriasztót, napvédő krémet, pálinkát és a motorcsónakos közlekedés miatt füldugót mindenképp vigyek magammal – tanácsolták tapasztaltabb ismerőseim, amikor közöltem, hogy május végén a Duna-deltába fogok látogatni. A felsoroltak közül mindennek hasznát is vettem.
A Kárpátok hegyvonulatából kilépve a Bărăgan régión át (a történelmi Moldva és Havasalföld határának közelében) haladtunk Brăila város irányába. Utóbbi település mellett kellett átmennünk a Dunán átívelő, tavaly átadott függőhídon, így pedig hivatalosan is eljutottunk az ország dobrudzsai részéhez. A térségről a székelyudvarhelyi Hedon Express utazási iroda idegenvezetője mesélt nekünk és utastársainknak, hiszen az ő szervezésükben vágtunk neki a történelmi, kulturális és látnivalók szempontjából is érdekesnek ígérkező kirándulásnak.
A mediterrán jegyeket hordozó kopár hegyek, illetve az itt-ott felbukkanó szőlősök között haladva mesélt arról, hogy az évszázadok során többnyire a bizánci, a görög és a török világhoz tartozott a régió.
Dobrudzsa északi, a Duna-deltát is magába foglaló részét gyakorlatilag csak 1878-ban, az orosz-oszmán háborút követően csatolták az akkor még Havasalföldből és Moldvából álló Román Fejedelemséghez. Sajnos azonban a térség korábbi civilizációinak jegyei mára nagyrészt eltűntek.
A törökök egykori jelenlétére például elsősorban néhány, a településeken fellelhető szobor vagy tradicionális édességbolt utal
– legalábbis ezek tűnnek fel leghamarabb a turistáknak. Ha egy kissé jobban figyelünk, akkor viszont régi török épületeket is megpillanthatunk.
Tulcsán, azaz a Duna-delta „kapujában” egy gyönyörű kikötővárost ismerhettünk meg, számos történelmi épülettel és egy, a turisták számára kifejezetten vonzó, jól kiépített sétánnyal a folyam partján. Utóbbi helyszín már-már egy tengerparti sétálóra emlékeztetett, ahol számos étterem és lokál várja a látogatókat.
Az árak valamivel magasabbak a Székelyföldön megszokotthoz képest, ám a választék sokrétű, a kiszolgálók értik a dolgukat.
Itt mindenképp érdemes ellátogatni a Duna-deltát bemutató múzeumba, hiszen betekintést nyerhetünk a régió történelmébe, a helyiek hagyományaiba, ugyanakkor az állat- és növényvilágába is. Utóbbit érdekesen oldották meg a működtetők, hiszen kis részeket rendeztek be a tájra jellemző növényzettel, amelyekben kitömött állatokat és madarakat helyeztek el. Megtekintésük közben az állatok és madarak hangját is hallani a hangszórókból. Kétségtelen azonban, hogy
a létesítmény legvonzóbb része a legalsó szinten berendezett akvárium, ahol közvetlen közelből megcsodálhatjuk a deltában élő halakat: legyen szó pontyokról, süllőkről, sügérekről, kárászokról vagy éppen tokhalakról.
Mindemellett a trópusi tengerekben élő halakat is bemutatják. Tulcsáról összességében elmondható az is, hogy a lakói nagyon segítőkészek, önzetlenek és türelmesek – még az utakon is ritkán hallani dudaszót.
Busszal nem haladhatunk tovább a delta szívébe, így azt hátrahagyva az utazási iroda által szervezett 8-12 személyes motorcsónakokba ültünk be. A térségben gyakorlatilag ezek voltak a taxik, autókkal csak a településeken lehetett közlekedni. Volt, aki tartott a motorcsónakoktól, de néhány kilométer után mindenki félelme elszállt, hiszen hamar kiderült, hogy biztonságosak.
A helyiek által csak „bárkaként” emlegetett vízijármű vezetőjével beszélgetve megtudtuk, hogy engedélyre van szükségük, anélkül nem ülhetnének a kormány mögé.
Bár forgalmi táblákkal nem igazán találkoztunk – maximum helységnévtáblákat láttunk –, látszott, hogy a motorcsónak vezetője érti a dolgát. A nagy hajók hullámait elkerültük, a kis csatornákon haladva pedig lassítottunk, amennyiben szembejövőkkel találkoztunk. Megtudtuk azt is, hogy
az általunk használt motorcsónakok végsebessége 98 km/h-ra van korlátozva, ezt azonban maximálisan ki is használták a vezetők, amennyiben kevésbé látványos helyen haladtunk.
Ilyenkor jönnek jól a huzat ellen a már említett füldugók.
Rövid ideig a Duna Szulina ágán haladtunk, majd onnan letértünk egy kis összekötő csatornára, hiszen a vadlovakról és a világ legészakibb részén lévő szubtrópusi erdejéről híres Letea falu felé vettük az irányt. Itt már a fűzfák és az áthatolhatatlan nádas uralták a partokat. Kis szerencsénk is volt a csónakunk vezetője szerint, hiszen
egy tágasabb részen több száz, békésen pihenő pelikánt pillanthattunk meg.
Ezeket természetesen tilos volt megközelíteni, hiszen megzavarhatjuk őket. Letea felé közeledve már megváltozott a part, a Duna hordalékaként lerakódott homokdűnék tűntek fel a békésen legelésző tehenek között.
A kis faluba érve idegenvezetőnktől megtudtuk, hogy az orosz származású lipovánok gyakorlatilag 200 évvel ezelőtt telepedtek le a Duna-deltában. Ők Oroszországból emigráltak ide, miután nem fogadták el az orosz ortodox egyház által életbe léptetett reformokat.
Hamarosan úgynevezett szafari autókra ültünk át, ahol helyi születésű és Leteán is élő idegenvezetőnk, Sorin vette át a szót. Ő orosz-ukrán alapítású településként határozta meg a falut.
A Letea határában lévő szubtrópusi erdő irányába indulva poros, homokos úton haladtunk el a nádfedeles házak között.
Láttunk olyan épületeket, amelyek szépen fel vannak újítva, de sokuk rossz állapotban van. A házaktól nem messze rögtön megpillantottunk a ménesekbe tömörült, gazdátlanul kószáló lovakat. Kiderült, hogy egykoron valóban csak vadlovak éltek ott, ám ezek már keveredtek a helyi igavonó állatokkal. Utóbbiak azt követően vadultak el, hogy a rendszerváltozás után (részben a klímaváltozás miatt)
szinte teljesen megszűnt a mezőgazdaság a vidéken, az emberek jó része pedig lovaikat szabadon engedve távozott onnan.
Az erdőben és a környékén lévő mezőn egyébként több ménes is van – nagyjából 3000 példány élhet ott –, de a lovak egyike sem engedi közel magához az embereket.
Sorintól megtudtuk, hogy a 5500 hektáron elterülő erdő fele el van kerítve, hiszen ott rezervátumot hoztak létre. Ezt teljesen érintetlenül kell hagyni, még „egy fadarabot sem szabad elvinni onnan.” Az erdő nagyrészét fehérnyárfák, kőrisfák és a homokos talaj ellenére tölgyfák alkotják. Utóbbi faj gyakorlatilag nem is kellene megéljen a környéken.
A tölgyfa termését a madarak vagy a víz és a szél hozhatták a helyszínre, hiszen régen a Fekete-tenger borította a vidéket
– vélik a helyiek. A fák egy részét szőlővesszőkből álló liánok borítják, ami különleges hangulatot ad az erdőnek.
Állatvilágát tekintve egyebek mellett őzek, vaddisznók, vadnyulak, rókák, fácánok, sasok, európai szalakóták és sakálok alkotják. Utóbbi ragadozók Ukrajnából jöhettek át, ugyanakkor rengeteg kárt okoznak a helyieknek, hiszen megtámadják a szárnyasokat, teheneket, de még a lovakat is.
Már találkozásunkkor furcsa volt, hogy Sorin többször is megköszönte nekünk a leteai látogatásunkat. Később ki is fejtette, hogy gyakorlatilag teljesen elszegényedett a falu az utóbbi évtizedekben, így a nyári időszakban a turisták látogatásai jelentik számukra a bevételt. Idegenvezetőnk mindemellett szarvasmarhákat nevelve igyekszik boldogulni, ami elsősorban a turistaszezonon kívüli megélhetését biztosítja – azt is csak szegényesen. Arról is beszélt, hogy
régen a halászat jelentette számukra a mindennapi betevőt, ám az utóbbi időszakban nagyon lecsökkent a halállomány.
Utóbbit ő a folyam szennyezettségének, a sok motorcsónaknak tudta be. „Az éttermekben már szinte nem is találni igazi, deltai halakat” – nyugtázta. Arról is beszélt, hogy mostanra tönkrementek azok a létesítmények is, ahol régebb átvették a fogást a halászoktól, hogy konzervet készítsenek abból. Minket azért természetesen megleptek a helyi (esetünkben szálkásabbnak számító) halakból készült petrezselymes savanykás ízű levessel, amelyet egy helyi panzióban szolgáltak fel. Nem maradt el a rántott ponty sem, ugyanakkor desszertként egy hagyományos túrós süteményt kínáltak, bor kíséretében. Ekkor kerültek elő a magunkkal hozott pálinkásüvegek, hiszen „az emésztést segíteni kell.”
Helyi idegenvezetőnk arról is beszélt, hogy nagyon sokan elhagyták a településüket: gyerekkorában 7-800 ember élt ott, jelenleg pedig csak alig 220-an vannak, abból is legalább 50-en nem tartózkodnak a faluban. Annyira elfogytak az emberek, hogy
legutóbb csak egy gyerek iratkozott be az első osztályba a faluban.
A helyzetet mérlegelve Sorin és a helyiek többsége is igyekszik nagyobb városokban taníttatni gyerekeit, arra biztatva őket, hogy máshol, lehetőleg minél távolabb keressenek megélhetést, ne térjenek vissza a szegénységbe.
Kérdeztük arról is, hogy mit éreznek a mindössze néhány kilométerre zajló orosz-ukrán háborúból, ám idegenvezetőnk csak legyintett. Mint mondta, néha felröppennek hírek, hogy menekültek ússzák át a Duna Kilia ágát, amely a román-ukrán határt képezi, de az nem okoz nagyobb riadalmat. Az viszont hallatszott Leteán is, amikor a Fekete-tengeren bombázások voltak a Kígyó-szigetnél.
Letearól Szulinára mentünk, amely a kopott épületei ellenére egy meghitt hangulatú kisváros. Érdekessége, hogy a Duna áthalad rajta, ugyanakkor tengerparttal is rendelkezik. Utóbbit kifejezetten érdemes meglátogatni a homokos part miatt, ráadásul legalább száz métert besétálhatunk a hullámok közé úgy, hogy még mindig csak térdig ér a víz.
A város utcái térkővel vannak borítva, hiszen az instabil talaj miatt folyton megrongálódna az aszfalt.
A lakók itt is készségesek, szívesen segítenek bármiben: volt, aki azonnal megszólalt angolul, amikor felismerte, hogy számukra idegen nyelven beszéltünk. Ez különösen igaz volt arra a néhány taxisofőrre, akik a városban dolgoztak.
Idegenvezetőnktől megtudtuk, hogy egykor virágzó kikötőváros volt Szulina, ahol számos neves diplomata élt. Egykori ottlétüket viszont napjainkban csak a temetőben sorakozó keresztek igazolták.
Szulináról indultunk el a Duna Szentgyörgy ágának irányába. Motorcsónakos utunk egy kis csatornán át vezetett, ahol hamar rájöttünk, hogy a deltát reklámozó fotók jó része itt készülhetett. Véget nem érő nádas és öreg, olykor már kidőlt, fűzfák között közlekedtünk.
Napozó teknősbékákat, halakat leső kormoránokat és kócsagokat, illetve békésen úszkáló vadkacsákat pillanthattunk meg a sás szélén.
A táj szépségét ugyanakkor csak növelték a sárga és fehér színben pompázó tavirózsák, valamint a csatorna kristálytiszta vize. Rövidesen elértünk a Roșuleț-tóhoz, ahol többezer pelikánt, valamint kormoránokat, hattyúkat és más madarakat pillantottunk meg a nádas szigetek közelében. Ekkor mondta el a motorcsónak vezetője, hogy a pelikánok és a kormoránok rendszerint együtt vadásznak. Utóbbi madarak a víz alá bukva igyekeznek elkapni prédájukat, ezzel azonban a felszín felé kergetik a halakat, így a pelikánok is lakmározhatnak.
A tavat elhagyva és a csatornából kiérve egy tábla jelezte, hogy a Szentgyörgy ágra érkeztünk, egészen pontosan Szentgyörgy faluba. Innen már nagyon közel volt a Fekete-tenger és a Duna torkolata, így a motorcsónakok teljes gőzzel abba az irányba indultak. A tengerre érve valójában nem éreztünk nagy különbséget a folyami úthoz képest, inkább csak a hullámok nőttek meg, amelyek a csónakot mozgatták.
Meglátogattunk Szentgyörgy falut is, ahol ritka látvány volt az autó a hagyományos házak között, az ott élők inkább raktérrel ellátott elektromos triciklikkel közlekedtek.
Étteremből és szálláshelyekből azonban nem volt hiány.
Visszatérve szállásunkra Szulinára, ezúttal egyenesen a Fekete-tenger felé vettük az irányt a Duna ottani ágán. Megtekinthettük a rég omladozó épületeket, ahol egykor leadhatták a halászok a fogást, ugyanakkor érdekes volt látni azt is, hogy miként épül egy új kikötő.
Az üresen álló egykori világítótorony nosztalgikus látványt nyújtott, a Duna hosszának további növekedésével távolabb megépített új világítótorony és a meteorológiai állomás pedig már modernebb időket idéztek.
A Fekete-tengerre érve a motorcsónak vezetője elmondta, ott bizonyos részeken alig több mint egy méteres a vízszint a folyam hordaléka miatt. Gyakran még a kisebb csónakok is zátonyra futnak. Körbejártuk egy ily módon szerencsétlenül járt török hajó roncsait is, amelynek kicsit sem tett jót a sósvíz korrodáló hatása.
A közelben volt egy a helyiek által a Madarak szigeteként emlegetett apró földsáv is, ahol számos madárfaj fészkelt.
Bármennyire is szerettük volna, a motorcsónak vezetője ott nem kötött ki, hiszen azt szigorúan tiltják a természetvédelmi jogszabályok. Ezt követően a vízen úszó hattyúkat és a naplementét kémlelve mentünk vissza a szállásunkra.
A deltára jellemző, hogy az esti és a reggeli órákban tömegével támadnak a szúnyogok, ám erre már csak Tulcsára visszaérve lettünk figyelmesek. Az idegenvezetőnk szerint eddig szerencsénk volt, hiszen a némileg borongós időjárás miatt maradtak távol a vérszívó rovarok. Ekkor azonban már mindenképp szükség volt a szúnyogriasztóra, különben percek alatt 10-20 csípés viszketett a végtagjainkon.
Itt azonban búcsút intettünk a deltának, hiszen másnap már ismét az ismerősebb Kárpátok felé vettük az irányt.
