Sepsiszentgyörgytől Előpatak felé megyünk a 13E nemzeti úton. Ennek két oldalán terül el a Szemerja–Görgő Közbirtokosság 300 hektáros területe, melynek minden négyzetcentijét bejárta Csákány László közbirtokossági elnök. Tősgyökeres szemerjai lakosként (ez a megyeszékhely legrégibb városnegyede) a közeli helyek történelmét is ismeri, így az előpataki völgyzárnál 1944. augusztus 28–30. zajló harcokról is sokat hallott gyerekkorában a szomszédoktól, de saját édesapjától is. A szóban forgó völgyzár a székelyföldi körkörös védelmi rendszer részét képezte.
Bár az említett periódusban a nagyobb veszteséggel járó harcokat az Ojtozi-szorosban és az Úz völgyében vívták meg a határvédő magyar csapatok, Előpatak mentén is zajlottak hasonlók, szerencsére kevesebb áldozattal.
„Eredetileg az volt a stratégia, hogy mivel a román határőrségnek nem volt akkora hadereje, hogy itt áttörje a védelmi vonalat, inkább a keleti határokra küldték a magyar katonákat. Az ojtozi és Úz-völgyi csaták után itt már nem volt akkora csapatösszevonás. A román hadsereg augusztus 23-i átállása után azonban az orosz és ukrán csapatok délről, a Kárpát-kanyart megkerülve, a törcsvári szoroson keresztül érkezve Illyefalva, Aldoboly és Bikfalva térségében is megütköztek honvédeikkel. Mikor aztán az orosz-román csapatok délről is kezdték bekeríteni Észak-Erdélyt, a magyar hadtesteket visszarendelték erről a helyszínről is” – vázolja a történelmi tényeket a közbirtokossági elnök.
Miért hiányoznak a fák?
Két magas domboldal között kanyarog az út. Most fás legelők borítják eme domboldalakat – ökológiai értelemben természeti kincset jelentenek, de erről majd másik alkalommal beszélgetünk. A mai tájkép éppen a háborúnak köszönhető: az akkor még sűrű erdővel borított terepem azért vágták ki a fák egy részét, hogy lássák a közeledő ellenséget.
Most is jól kivehető az egykori hadszíntér: megfigyelhetők az egykori lövészárkok, és felrajzolható az a vonal, amely keresztezi a völgyet, és amelynek mentén egykor bunkerek elhelyezkedtek el. Tizenhétnek a nyomára bukkantunk – a háború után, már a kommunista érában felrobbantották a hatóságok, de a vastag betontömböket nem hordták el. Némelyik meg van süllyedve, de darabjai még jól láthatók. Egymáshoz viszonylag közel, alig kétszáz méterre helyezkedtek el.
A mostani út mentén még jónéhány odahordott tankakasztó gúla is érzékelhető, bár a növényzet benőtte azokat, de a domboldalakon még szinte százat azonosított a közbirtokossági elnök.
A mai autóutat a háború idején csinálták, mert az elképzelt stratégia szerint az ott bevonuló ellenséges csapatokra jól lehet tüzelni a dombokról, tudjuk meg Csákány Lászlótól. Korábban ugyanis az út az egyik domb középmagasságában futott, az egykor neki kialakított terasz ma is látszik – a völgy alsó része viszont vizes, mocsaras terület volt.
A dombokon egyre másra kisebb-nagyobb, a természet által már begyógyított kráterekre bukkanunk, egykor becsapódó lövedékek nyomaira. Egyik bunker mellett még látszik egy géppuskafészek számára megöntött betontalapzat, amelyre körkörösen síneket szereltek.
Egy idős szemerjai ember, aki mostanában fémdetektorral kutatja a környéket, csak az idei évben mintegy 10 gránátot és egy 70 cm hosszúságú, még fel nem robbant lövedéket talált
(természetesen átadta a hatóságoknak), meséli helyszíni kalauzom.
A harcok, mint említettük, három napig tartottak. A védők – mivel jól kiépített lőállásokból, bunkerekből tüzeltek – viszonylag kevés veszteséget szenvedtek. Két elhunyt magyar katonát ideiglenesen az útszéli tölgyfák aljába hantolták el, azonban még aznap éjjel az egyiket, egy szemerjai fiatalét a szülei kiemelték, és a református temetőben helyezték örök nyugalomra. A másik a hősi halottak aldobolyi temetőjében alussza örök álmát – több román és orosz katona társaságában, akik a közeli csatákban estek el.
Hadászati térkép e táj
A tankakasztó gúlák és árkok, a tüzelőállások, lövészárkok, bunkerek egy olyan 2. világháborús védelmi stratégiát szemléltetnek, amellyel akkoriban a belső határokat védték a magyarok, ám ez nem a külső határ védelmére kiépített Árpád-vonal részét képezte.
Magyarosi Sándor sepsiszentgyörgyi történész szerint az egész egykori hadszínteret dokumentálni és régészeti lelőhellyé kellene nyilvánítani, még mielőtt az idő vagy éppen a vonuló juhok, esetleg a detektorral működő „kincsvadászok” végleg el nem tüntetik a nyomait. „Amellett kardoskodnék, hogy legyen ezeknek a területeknek tudományos feldolgozása, mert többnyire még tervrajz sem maradt meg róluk”, hangsúlyozta lapunknak.
„Nem is annyira az izgalmas, hogy ki kivel harcolt, hanem az, hogy hogyan rendeztek be egy terepet védelemre. Ugyanakkor
– ezt azért is támogatná a történész, mert itt csak előcsatározások zajlottak. Ugyanis még mielőtt a szovjet hadsereg ideért volna, Előpataknál a határ túloldalán állomásozó kisebb román csapatok lépték át a határt, és keveredtek – igen sok helyen – harcba a magyarokkal.
A hadszíntér felmutatásában turisztikai potenciál is rejtőzik, vélekedik a történész, aki szívesen látná itt is, amint arra Nyugat-Európában számos példa akad, hogy az egykori hadszíntereknek, háborús emlékeknek védelmet biztosítanak, információs táblákkal jelölik ki a hozzájuk vezető útvonalakat.
Fontos lenne ezt is beilleszteni a város kulturális kínálatába, még akkor is, ha feltehetően csak egy szűkebb réteget érdekelne, de mindenképpen színesítené a szentgyörgyi turisztikai palettát. Mert „ritkaságszámba megy, hogy városhoz közel, jól bejárható, áttekinthető és beépítetlen terepen legyen szemléltethető egy ilyen védelmi rendszer”, amely egyébként az általunk bejárt helyszíntől Sepsiszentkirály felé folytatódik, és egészen Lisznyóig húzódik.
