– Hogyan ismerkedett meg a tájépítész szakmával, és miért választotta ezt a területet?
– Még középiskolás koromban, pályaválasztás előtt hallottam, hogy van ilyen szak a budapesti Corvinus Egyetemen, ezért keresgélni kezdtem otthon, hogy van-e ilyen képzés magyarul. Így jelentkeztem a Sapientia EMTE Tájépítészet alapképzésére, Marosvásárhelyre. Majd, hogy bővítsem a tudásom, folytattam Budapesten a mesterképzéssel. Nagyon foglalkoztatott, hogy tulajdonképpen mit is rejt a szakma,
– Mi motiválta arra, hogy jelentkezzen a pályázatra?
– Elsőévesként alapképzésen elvittek minket az Év Tájépítésze Díj gálára, akkor láttam először, hogy diákoknak, fiataloknak is van esélyük megmutatni a tehetségüket, és azóta egy kisebb álomként szerepelt ez a fejemben. Akkor még viszonylag elérhetetlennek tűnt, de ahogy fejlődtem az évek során, egyre közelebbinek éreztem, hogy képes vagyok jó pályázati munkát benyújtani.
– Mit jelent Önnek ez a szakmai elismerés?
– Egy hatalmas elismerés volt ez számomra, főleg, hogy most pályáztam először, nem voltam tisztában vele, hogy melyek a konkrét elvárások, vagy hogy mi a mérce, csak annyit tudtam, hogy nagyfokú szabadságot kaptunk.
– Kérem, mutassa be röviden a nyertes projektet. Mi volt a koncepciója és célja?
– A pályázat helyszíne a budapesti Népliget volt, mely már régóta elhagyatott, és nélkülözi a neki járó figyelmet és látogatottságot.
A Centenáriumi parkrészt Pest, Buda és Óbuda egyesülésének százéves évfordulójára hozták létre, a megyék egy-egy emlékművel vagy installációval képviseltették magukat ezen alkalomból.
Az idők folyamán a parkrésznek ez a funkciója és szándéka elvesztette valódi rendeltetését, csupán az emlékezés helye maradt, ezáltal a centenáriumra elhelyezett emlékművek mind a mai emlékezés útmutatói, de ennél sokkal több emléknek adhat helyet a parkrész. Az emlékezéshez meg kell állni, a rohanásban megtorpanni, és előtérbe helyezni az elmét.
Egy olyan hely kialakítása volt a cél, ami attól lesz jó, ami most a leginkább hiányzik a parkból: az emberektől, a néptől.
Ahogyan a park is az ürességből fejlődött ki, az egyes elemek, parkrészek kialakítása követte egymást, mint a vasúti síneknél a talpfák, a folyamatos fejlődéssel létrejött egy egység, melyet csak az egyének, az emberek tettek igazán élővé.
A talpfák növekedésükön kívül dőlésükben is még több dinamikát adnak az installációnak, mely nemcsak a múltra visszatekintve értelmezhető szimbolikus elem, hanem kivetíthető a mai világ és a társadalom folyamatosan hullámzó változásaira, melyeknél a megállóhelyek elengedhetetlen részt képeznek a rohanás megszakításában.
– Mennyire jelentett kihívást a versenyfeladat?
– A feladat nem volt teljesen idegen számomra, mivel az egyetem alatt voltak land art feladataink és munkáink, valamint egy pályázaton is részt vettünk, amelyen a Fiumei úti sírkertbe kellett egy emlékművet tervezni.
Formavilágával és dinamikus hullámzásával pedig a mélyebb szimbolikus jelentések kihangsúlyozására törekedtem, a park történelmi változásaira utalva. A kihívás az volt, hogy nagyon sokféle szempontnak kellett megfelelnie az installációnak. (A land art a természeti környezet formavilágát és kellékeit monumentális szabadtéri installációk létrehozásához alkalmazó művészeti irányzat – szerk. megj.)
– Milyen közösségi vagy környezeti előnyökkel jár a projekt? Hogyan illeszkedik a környék arculatába?
– A projektnek reflektálnia kellett gondolatébresztő formában a 21. század kihívásaira, amely felhívja a figyelmet a közpark történeti és ökológiai értékeire, pozitív üzenetet fogalmaz meg a Népliget jövőjére nézve. Ezeknek a feltételeknek kellett megfelelnie,
Közösségi hasznosulása pedig az emberek megállításában, megtartásában nyilvánul meg, mivel a Népliget egyik legnagyobb problémája az elnéptelenedés a fejlesztések és a karbantartás hiányának következtében. E folyamat megváltoztatásának első lépését olyan helyek létrehozása jelenti, melyek vonzzák és meg is tartják a látogatókat.
– Honnan merített inspirációt a tervezéshez és mennyi időt igényelt a munka?
– A pályázati munkán a kiírás szinte első percétől kezdve gondolkodtam – ez február közepén volt, a végleges ötlet pedig a leadás előtt tisztult ki teljesen, így elégséges időm maradt a pályamű kidolgozására.
Így a park teljes megismerésével, a problémákra reflektálva alakult ki az ötlet, a különböző kisebb megoldási lehetőségek összességéből jött létre a végleges terv. A fő inspirációs forrásom úgy gondolom, hogy maga a helyszín volt, annak a hangulata és légköre.
– Mi a következő lépés? Mikor készülhet el a valóságban is az installáció?
– Sajnos ezzel kapcsolatban nagyon kevés információm van, a pályázat kezdeményezőinek szándéka a kiírás és a díjátadón való bejelentés alapján is az installáció tényleges megvalósítása, de több részletet nem osztottak meg ennek a pontos idejéről és folyamatáról.
– Milyen tervei vannak a jövőre nézve a tájépítészet területén?
– A jövőben az a célom, hogy minél több és szerteágazóbb projektben vehessek részt,
Pár évig még itt, Budapesten szeretnék gyakorlati tapasztalatokat szerezni, majd pedig otthon erősíteni a tájépítészeti szakmai köröket.
– Mit tanácsolna azoknak a fiataloknak, akik pályaválasztás előtt állnak, és szintén a tájépítészet irányába szeretnének elindulni?
– Azokat a fiatalokat, akik azon gondolkodnak, hogy ezt a szakmát választanák, mert szeretik a természetet, a művészetet, a tervezést, jobbá akarják tenni a településeket, vagy az emberi környezetet, arra bátorítom, hogy ne féljenek belevágni. Alapképzés alatt is volt olyan ismerősöm, aki hozzám fordult ezzel kapcsolatosan, hogy információval szolgáljak a szakmát illetően, és mindenkit csak bíztattam, hogy szerintem megéri, nagyon érdekes, szerteágazó és folyton fejlődő szakma.
