Csíkszeredában már hagyománnyá vált a Tánc világnapjának fesztiválszerű megünneplése – idén ötödik alkalommal rendezték ezt meg. A rendezvénysorozat április 28–30. között zajlott, a tánckedvelők workshopokon vehettek részt, előadásokat láthattak, Just dance-megmozduláson táncolhattak, az ünnepség zárásaként pedig egy dokumentumfilmet láthattak.
A 2018-ban, Rob Fruchtman rendezésében megjelent Moving Stories című film mottója, hogy „a tánc az egyetemes nyelv”. Ezt hirdetve egy New York-i csapat, a Battery Dance Company (BDC) a világot bejárva tanított hátrányos helyzetű fiatalokat a mozgás kifejező erejére. „Táncoljunk, hogy kapcsolódjunk” – hallhattuk a filmben.
A Moving Stories cselekménye négy helyszínre kalauzolja a nézőt: Dél-Koreába, Indiába, Irakba és Romániába.
Az ide ellátogató oktatók célja, hogy egy hét alatt csapatot kovácsoljanak a jelenlévő fiatalokból a mozgás és a tánc erejével. A projektet egy előadással zárták, az odáig vezető út azonban okozott némi fejtörőt a Battery Dance Company csapatának. Ahány országban jártak, annyi féle problémába ütköztek. Voltak nézeteltérések, tiszteletlenségek, vagy éppen szégyenlősség miatti visszahúzódások a fiatalok körében. Nem volt könnyű dolguk az oktatóknak a kulturális különbségek miatt sem: Dél-Koreában – ahol voltak kínai és észak-koreai diákok is – a nemzetiségek között nehéz volt egységet alkotni az említett országok politikai helyzete miatt. Ezek a fiatalok nem mertek mozogni, mert idegen volt nekik az önkifejezés, ekképp nehéz volt őket megnyitni, a végső produkció során is láthattuk: magukhoz képest fejlődtek, de távolságtartóak voltak a többiekkel és a tánccal egyaránt.
Az indiai csapattal már egészen más volt a helyzet. Ők nagyon is mertek táncolni, a baj csak azzal volt, hogy táncuk nem önkifejezés volt, nem a saját stílusukat követték, hanem az indiai televízióból eltanult mozgáskultúrát adták át. A BDC csapata főként azzal kellett dolgozzon, hogy a táncosok személyiségét előássa és megtanítsa nekik: nem kell szégyellniük magukat.
Romániában ismételten egy teljesen új problémába ütköztek az oktatók.
A roma gyerekekből álló csapat ugyanis tiszteletlen volt az oktatóval, nem hallgattak rá, kedvük szerint beszélgettek, vitatkoztak, látszólag a hátuk közepére sem kívánták a táncolást. Fegyelmet kellett tanítani nekik, s amint ez megvolt, valódi közösségé formálódtak, amely a saját stílusa szerint megtanult táncolni.
Az Irakban történő táncoktatás története több szempontból is rendkívüli volt. Irakban élt ugyanis egy fiatal férfi, akinek a tánc volt az élete, az ország helyzetéből adódóan azonban nem tudta azt tanulni. Csakis a saját ízlése alapján táncolt, mindaddig, amíg fel nem vette a kapcsolatot a Battery Dance Company-vel, amelynek tagjai elvállalták, hogy Skype-on keresztül oktatják majd őt. Fél évig táncoltak együtt az online térben, majd a BDC csapata úgy döntött, hogy meglátogatják őt Irakban, hogy személyesen is tudják tanítani. Megható pillanatok közepette fogadta az iraki férfi az oktatóit, akiktől immár személyesen tanulhatott. A történet tragikuma, hogy egy 2016-os bombázás során az iraki férfi életét vesztette, a filmben ezért külön figyelmet szenteltek erre a szenvedéllyel élő emberre, aki szó szerint élete végéig táncolt.
