Húsvét vasárnapján ezt hirdetik a világ minden keresztény templomának a szószékéről, így köszön egymásnak ismerős és ismeretlen, ezt énekli, kiáltja, visszhangozza minden hívő ember: „Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt! Halleluja.”
Máté evangélista úgy fogalmazta meg a történeteket, hogy szinte filmszerűen látjuk magunk előtt a világ és benne minden ember életére nézve a sorsfordító hajnal eseményeit.
Az evangéliumban benne van Isten hatalmas cselekedete és az ember kicsinysége, félelme, benne a hit és a kétely, a remény és a félelemből ujjongó, örömmé váló bizonyosság.
Ennek a történetnek minden „szereplője” fontos – hiszen ránk mutatva kérdez: te mit tennél? Te mit teszel? Te mit hiszel? Hallod az Úr angyalának szavát? Látjuk a „félelemtől megrettent” őröket és a „félelemmel és nagy örömmel” tovafutó asszonyokat, akik viszik a feltámadás hírét. Látjuk őket, és az ige arra késztet:
nézzünk be a lelkünk mélyébe, annak belső kamrájába: félelem és rettegés vagy a feltámadottat kereső, az angyal szavában az Isten üzenetét meghalló és a sírban a testet nem lelő lélek öröme lakozik-e bennünk?
Keressük-e a Krisztust – elindulunk-e felé, hogy a nagy utat megtegye Ő és a hatalmas, általunk elgörbíthetetlen követ elhengerítse az Isten, és Szentlelke által hitet ébresszen bennünk?
Aki gyászolt már, az tudja: a gyászolok korán ébrednek, hajnalok hajnalán. Ezek az asszonyok a nap első sugaraira már a sírkertben voltak. Fájdalmuknál csak a vágy volt nagyobb, hogy a szeretett urat holtában is körülvegyék, lássák, gondozzák a drága testet.
Aki gyászolt az tudja, hogy már az is némi megnyugvást ad, ha csak láthatjuk a sírt, vagy ha a szeretett lényért még holtában is tehetünk valamit.
Ma, szerte a világon, eltűnt, elégett, vízbe fúlt halottak ezrei vannak, akiket még a sírjukban sem találunk meg. Pedig mi is úgy vagyunk, mint azok az asszonyok, hogy annyira szeretjük azokat, akiket elveszítettünk, hogy legalább a temetőben szeretnénk megnyugvást találni.
Isten látja, hogy mi van a szívünkben. Az evangélium tanítása szerint a Jézust szeretők megajándékozottak lettek. Olyan váratlanul, olyan megdöbbentő módon, hogy abba beleremegett a föld. És olyan mérhetetlenül gazdagon, ahogy azt a szív nem remélhette.
Hiszen akit kerestek: nincsen ott! Nem lopták el. Nem vitték el. Feltámadt. Él! Győzött a halálon, és győzelme nekünk is az életet jelenti.
Ez a győzelem persze nem magától értetődő a halandó ember számára. Úgy vagyunk vele, mint a jeruzsálemi sziklasírhoz zarándokoló száz- és százezer turista, amikor belép a szent sír kicsinyke ajtaján, le kell hajtaniuk a fejüket. Itt akaratlanul is megrendül az ember ettől a tisztelettől.
Mi nem érdemeltük ki a megváltást. Mi mindannyian a tékozló fiúhoz hasonló életet élünk, de mégis részesülünk Isten kegyelmében. Mi, amikor megállunk a temetőinkben a sírjaink mellett, akkor mindig lefelé nézünk, és nem tudunk felfelé tekinteni.
A halállal szemben mi csak vesztesek lehetünk.
És a golgotai kereszt elé is csak megrendülten, lehajtott fejjel állhatunk oda. Helyettünk történt, érettünk halt meg Jézus, a mi bűneinket vitte a Golgotára. Mi csak vesztesek lehetünk a halál, a bűn előtt kell magunkban megállnunk.
Bennünket mindig sötétség vesz körül, a fény csak egyedül Isten által jöhet közénk.
Ezért látják az asszonyok is lehetetlennek a sírkőnek az elmozdítását, mert mi soha nem lennénk képesek arra, hogy ezt megtegyük. Isten azonban megkönyörült rajtunk és engedi azt, hogy a feltámadás öröme miatt boldog húsvétunk legyen. Ezt kívánom mindannyiunknak. Ámen.
Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke
