Sok esetben fordítva ülünk a lovon

Sok esetben fordítva ülünk a lovon

Illene megsértődnünk – ebben ugyanis jók vagyunk – Ambrus Tibor magyarországi egyetemi oktató és szervezetfejlesztő „okoskodásaitól”, de ha meghallgatjuk gondolatait, rájöhetünk, hogy valóban rólunk beszél. Mentségére szóljon, hogy több mint húsz éve dolgozik Székelyföldön, ezért érdemes fontolóra venni gondolatait.

– Székelyföldön nem hiába vagyunk büszkék arra, hogy a Trianont követő száz év alatt is megtartottuk nyelvünket és kultúránkat – vagyis nem jött össze a tervezett beolvasztási kísérlet. Ezzel együtt azonban mintha nem tudnánk kilépni ebből az elutasító szerepből: eltolunk magunktól szinte mindent, ami nem székely és nem magyar. Képtelenek lennénk a változásra?

– A felsejlő sikertelenség arra vezethető vissza, hogy az emberek nem nagyon akarnak változni – nyilván szó sincs általánosításról. Azonban mindannyian tudjuk, hogy változás nélkül nincs siker.

Ha a mindennapjainkban is előrébb akarunk lépni, akkor alkalmazkodnunk kell a változásokhoz, illetve akarnunk kell a változást.

Én úgy látom – és ezért sokan haragszanak, ha el is mondom –, hogy mindez a kényelem kérdése. Mert ha picit másként végeznénk a ránk bízott feladatot, akkor ahhoz több energiát kellene befektetnünk, ezt pedig nem akarjuk. Ugyanígy járt a térség a nyelvtanulással is:

mivel enklávéban, egy zárványban él a székelység, ezért sokan úgy érzik, nem kell idegen nyelvet beszélni, bőven elég a magyar.

Ha viszont kilépünk ebből a környezetből, azonnal hátrányba kerülünk, hiszen képtelenek leszünk megértetnünk magunkat. Ezzel szemben csak egy példát hozok fel: Hollandiában is tagozódott a társadalom, évszázadokon át háborúztak egymással a nyugati népek az ország területén, mégis az emberek a holland mellett németet és angolt is beszélnek.

Visszatérve Székelyföldre: a trianoni buta döntést és politikai helyzetet átfordították a mindennapi életre, aminek az lett az eredménye, hogy a politika haragudott és még mindig haragszik Trianonra és egyáltalán mindenre, a nép pedig azt fogadja el, amire a politika őt „tanította”. Holott a történelmi tényeket tudomásul kell venni, túl kell lépni rajtuk, úgysem lehet rajtuk változtatni, inkább arra kell törekedni, hogy én, mint egyén a legjobb legyek és a legtöbbet adjam a környezetemnek. Na, ezen érdemes gondolkodni, és ez az a gondolkodás, amit én egy kissé hiányolok. Természetesen nem mindenkinél, mert akik így gondolkodnak, azok a sikeresek.

Az évek során épp azt tapasztalom Székelyföldön, hogy aki akar és előre megy, az sikeressé is válik.

Aki viszont nem akar, az panaszkodik, hogy „le vagyunk maradva, szegények vagyunk”. A jólét továbbra is a letett munkával arányos.

– Világos: attól, hogy Székelyföld lakossága továbbra is egy zártabb közösséget alkot, az még egyáltalán nem kellene a viszonylagos szegénységgel párosuljon.

– Hát persze. Nézze meg Svájcot, ahol kantoni berendezkedés van, önállóan élnek, mindenről népszavazást tartanak, mégsem szegény egyik ilyen földrajzi terület sem. És itt újra a nyelvismeret kérdése jön elő:

Svájcban szinte mindenki beszél németül, franciául és olaszul, így nem nehézség az ország bármely régiójában érvényesülni.

Ez azért alakult így a történelem folyamán, mert szükségszerűség volt a nyelvismeret, és nem zárkóztak el ettől. Most pedig ismét visszakanyarodva: oda értünk el, hogy egy bolti eladó nem tudja elvégezni a munkáját, ha nem beszéli a román nyelvet. Ezt azonban az évek folyamán nem akarták észrevenni, helyette inkább a panaszkodás maradt. A nyelvismeret hiánya mellett azt is el kellene érni, hogy a fiatalok, akik elmennek dolgozni külföldre, valahogy jöjjenek vissza, hazahozva az ott szerzett tudást. A magyar gazdaság is attól indult be, hogy az ipari forradalom idején nyugatra vándorolt munkások jó része hazajött – mert volt jövőképük.

– A hiányos nyelvtudással és a nem megfelelő nyitottsággal valóban kezdenünk kell valamit. No, de kinek a feladata felhívni mindezekre a veszélyekre a figyelmet? Mintha kikoptak volna a jelzőrendszereink.

– Elméletileg nagyon sok jelzőrendszer létezik, ám azok valóban megkoptak, illetve kikoptak. A civil társadalmat gondolom amúgy egy nagyon komoly jelzőrendszernek: tele vagyunk különböző szövetségekkel, azok azonban csak önmagukat látják. Tulajdonképpen önmagukba fáradnak bele. A jelzőrendszerek irányítása a politika oldaláról jön, holott pont fordítva kellene legyen: a szövetségeknek kellene a politikát utasítaniuk, hogy mire van szükség. Ha az ember elmegy mondjuk Németországba, ott azt tapasztalja, hogy a vállalkozók szövetsége minden szinten hatalmas és erős szervezet, mert ő képviseli a vállalkozókat, rajtuk keresztül pedig az alkalmazottakat.

Nálunk azonban pont fordítva van,

a vállalkozói egyesületek, az inkubátorházak, amelyek erőt tudnának felmutatni, azok mind a politika pénzéből élnek, saját pénzük nincs. Mi több, ezeknek a szövetségeknek a vezetői sok esetben benne vannak a politikában is. Ez egy tudathasadásos állapotot eredményez, hiszen „kicsit itt is vagyok és ott is vagyok”.

Választások esetében ez különösen hangsúlyos kérdés, hiszen a választópolgárnak is jól kell járnia, akárcsak a politikusnak. Ez azonban nehéz.

– A lehető legjobb irányba kanyarodott a beszélgetésünk, hiszen idén Romániában négy választást is tartanak. Hogyan lehet ezen a szkizofrén állapoton változtatni?

– Csakis párbeszéddel. A politikának nem szabad éreztetnie, hogy hatalomban van, azt azonban igen, hogy szüksége van a párbeszédre. Van, ahol ez megvan, máshol azonban hiányzik. Mondok egy példát. Geréb László székelyudvarhelyi közgazdász kollégámmal az önkormányzati működésről írtunk egy szakkönyvet, az abban leírtakról előadást is tartottunk. Előadásunkat arra építettük fel, hogy hogyan kell jól „csinálni” az önkormányzati menedzsmentet. Utólag be kell vallanunk: nem volt akkora érdeklődés, mint amire előzetesen számítottunk.

Tisztázni kell, hogy

a politikus a nép megbízásából gyakorolja a hatalmat; itt azonban sok esetben fordítva ülünk a lovon, vagyis a népet csak akkor kérdezzük meg, amikor választás van.

Nem rossz szándékból van mindez, sokkal inkább azért, mert ehhez vannak hozzászokva.

– Ezt a témát nem engedem el. Miért alakult ez így?

– Ennek történelmi hagyománya van, és onnan eredeztethető, hogy a székely egy katonai nép. Több tanulmány bizonyítja a székelység fejlődéséről, hogy a vezető iránti tisztelet és annak elfogadása mindig az első helyen volt és van, a fejlesztés és a fejlődés azonban az utolsó helyen. Vagyis előbb kell megfelelnem a hatalomnak és majd a végén fejlődők – esetleg.

Ez benne van a néplélekben: a hatalom majd megmondja, hogy mit kell csinálni.

Nyitok egy zárójelt, és Ön majd kihámozza, hogy felhasználja a példámat, vagy sem. Ugyancsak Geréb Lászlóval voltunk egy nagyobb lélegzetű romániai magyar politikai eseményen Marosvásárhelyen. Három felvonás volt: az első a vezető beszéde, a második a lehívható pályázati lehetőségek bemutatása, a harmadik pedig az önkormányzatok vezetéséről szólt. Az első résznél tele volt a terem, mert mindenki kezet akart fogni a csúcsvezetővel; a pályázati blokknál a terem telítettsége már csak hetven százalékos volt (a többiek kiosontak a teremből); a tudás átadásának, az önkormányzatok vezetésének a kérdése a kezdetben jelenlévők mindössze harminc százalékát érdekelte.

Mielőtt bárki megkövezne, engedje meg, hogy jelezzem: én nem hordom a bölcsek kövét, én csak azt tudom elmondani, amit húsz év alatt Székelyföldön tapasztalok. Az az egyetlen előnyöm van, hogy kívülről jobban látom a dolgokat. Kétségtelenül

látszik a fejlődés, de a kényelem miatt ez nagyon lassan megy.

És kulcskérdés, hogy továbbra sem tudjuk megteremteni a feltételeket arra, hogy visszahozzuk, hazacsábítsuk a külföldre elvándorolt embereket.

– Ha a politikai pártoknak csak arra van szükségük, hogy elnyerjék a választók szavazatait, akkor tulajdonképpen nincs itt semmi új, a történelem csak ismétli önmagát.

– A politikum túlzottan el van foglalva önmagával, amit én valahol megértek. De ha a civil szervezetek felnőnének ahhoz a gondolkodáshoz, hogy ne csak pénzt kérjenek, hanem próbáljanak valamit le is tenni, ami mindenkinek jó, akkor talán jobb lenne az eredmény. Valahogy az értelmiség, a nép és a politikum között nincs meg az egymásba kapaszkodás. Beszéltünk már az elején arról, hogy a székelység magára maradt a zárványában.

Most kellene elkezdődnie a három réteg – a nép, a civil szervezetek és politikum – közös gondolkodásának.

Ezt látom én, de az is lehet, hogy tévedek.

Ugyanakkor államférfiakra van szükség, azaz olyan politikusokra, akik úgy dolgoznak, hogy még két generációval utánuk is legyen haszna az ő munkájuknak. Nyilván megvan annak a veszélye, hogy ebbe belebuknak, mert lassan látszik meg a munkájuk – lásd az egészségügyben vagy az oktatásban lassan végbemenő változásokat. Nem hiába nem mernek ezekhez a szakterületekhez hozzányúlni, mert az ezekbe a területekbe beépített pénzek és energiák nagyon lassan térülnek meg. Egy ciklus alatt csak a pénz megy el, de még haszon nincs. Viszont az ilyen reformoknak köszönhetően az emberek tovább tudnak dolgozni, később halnak meg, és hosszútávon nagyobb lesz a hozzáadott értékük. Tehát

Székelyföldön is azokat a politikusokat kell keresni, akik úgy gondolkodnak, hogy mi lesz itt 10 vagy 20 év múlva.

Amúgy az államférfihez képest a mindennapi politikus csak azt nézi, hogy megnyerje a következő választást, ezért csak keveset tud adni a népnek.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *